Az emberek élete egykoron felettébb könnyed volt. Vígan szerveztek bálokat, ezáltal megünnepelve az életet, míg a legvégén tűzijátékkal zárták az eseményeket. Ifjú hölgyek táncoltak leendő párjaikkal, s mások semmit tudón emelték ajkaikhoz a poharat, ahogy a maró folyadék szinte kaparta a torkuk. Bódult állapotot idézvén elő, feledékenységet okozva nekik, s míg az este java része kellemesen telhetett, nos a reggelek sínylődése egészen mást mutatott. De hát rendkívül megérte a számukra, hisz' egy ilyen éjszakán; titkos csókot lophattak egymás ajkainak megízlelése gyanánt, szerethettek szavak nélkül, nem fedve fel valójuk igazát, s a sorsuk ritka örömét élhették át. Viszont egy nap... minden megváltozott, és a világ a feje tetejére borult. Franciaország már nem volt fényűző, mintsem annak idején. Az ékes helyszínek színterei véres összeütközésekbe ferdültek, s míg régen maga a nép mulathatott, mostan már csak a háború elé állhatott. Az ártatlanok sorba hullottak el, és vérük mosta Párizs utcáinak macskaköves részeit. Eközben a szegények éheztek, s a gazdagok fosztogattak. Nem igazán törődött a nemesség a köznép kínjaival, adósságot adósságokra halmoztak, csak hogy az életmódjuk a már megszokott mederben folytatódjon. S mégis mindezt az egyszerű emberek szívták meg, akiknek fittyet hánytak az életére, így hát pazarlásukat, még több adóval kívánták ellensúlyozni. Sokan kerültek az utcára emiatt, s az életük nem ért többet egy patkányénál. E perceket nézve léptem színre, hisz' kellett valaki... valaki, aki kiáll értük, aki nem hagyja őket veszni, s aki utat mutat a számukra. A tömegbe olvadtam be, elvegyülve közöttük, s ezáltal megnyitva egy olyan lehetőséget, amely által harcolhatnak. Hiszen, akik eddig küzdeni próbáltak, azok börtönben végezték, avagy még annál is sokkal rosszabb sors várt rájuk. Lefejezték őket, hamis, koholt vádakra alapozva, miként hazaárulást követtek el. S egykori életük tünékeny képként szállt tova, amint ezzel együtt az eddigiekben alkotott nézeteik is. Immáron nemcsak egy ideálért kellett harcolni, hanem egy eszményért; magáért az igazságért.
„Kék, fehér, piros...
Égbolt, tisztaság, vér...
Szabadság, egyenlőség, testvériség...”
A pillanat tört része alatt ugrottam le, a téglával borított épület oldalának mentén, ahogy térdre érkeztem. Felállva pedig, sietősen vágtam át a tömegen, miközben lépteim visszhangoztak a macskaköves felületen. Könnyedén toltam félre az egyik előttem álló embert, hogy szabad utat nyerjek a célpontom felé. A parancs tisztán egyértelmű volt, a népet ösztönözni kell a forradalomra, és ezt csak bizonyos lépések keretein belül lehetett megtenni.
Bal csuklómnál kicsúszik a penge a helyéről, ahogy egyetlen mozdulattal hajolok el csupán a parancsnok kardja elől, majd egy megfordulással el is vágtam a torkát. Az eszköz a csuklómon ismét ugyanazt a helyzetet ölti fel, miközben mindenféle sikítást kizárva a háttérből, haladok tovább. Csupán csak a határozott célt látom a szemem előtt, míg egyértelműen a guillotine felé lépdelek. Ám, szinte akkora a tömeg, miként kénytelen vagyok futásnak eredni, arrébb lökve ezzel néhány személyt. Menet közben a rejtett fegyverem által, sikeresen elintézek még néhány katonát, akik holtan rogynak térdre, s majdan csuklanak a földre. Ez idő alatt az emelkedőn kiszúr az egyik nagyobb rangú vezető, aki rögtönzötten int is a katonáknak, miszerint intézzenek el, s míg újabb akadályba botlok, egy másik személyt hurcolnak a pallóhoz. Előhúzom a bal oldalamról a kardot, megforgatom a levegőben, s szembeszállok az erősítéssel. Kivégezve őket pedig visszatűzöm a helyére a fegyvert, ekképpen futásnak eredve. Nem sokkal később elrugaszkodom, hogy az ugrás kísérletével elérjem a pallón lévő hadnagyot. A penge hangosan süvít a levegőben, miként elvágom a nyakánál a bőrt, s míg ő elvérezve meghalhat, én magam állóhelyzetbe kerülök. Finoman fordulok meg a fogoly irányába, előrántva balomról a kardom, s megfosztva őt ezzel a csuklóin lévő kötéltől.
- Hidd el nekem, van remény... - Jegyzem meg nyomatékosan, mélyen a szemeit fürkészve. - ...csak harcolnod kell érte! Mondd, segítesz? - Nyújtom át neki a hadnagy kardját, mire ő elveszi, végül aprót bólintva, aztán egymásnak háttal állunk meg. Jócskán magunk elé tartjuk az eszközt, és ezzel az egyszerű irányzattal lépkedünk körbe és körbe, amíg számtalannyi katona sorakozik fel a pallót körül vevő szakaszon.
„Eszme, ideál, áldozat...”
Hátam a hátát érinti, míg a mozgásunk tökéletesen tükrözi egymást. A kard éle védekezően nyúlik magunk elé, a felhőzet szinte belepi az égboltot, s végül egyetlen mennydörgést követően, szakadni kezd az eső. A cseppek finoman ékelődnek a ruházatunkra, ezzel rajzolva fel könnyhöz hasonló jelenséget, és minél inkább előre haladunk az időben, annál ázottabbá válik a rajtunk lévő szövet. Tisztán hallani az esőcseppek dobolását az utca kövezetén, amíg megannyi katona sorakozik fel a palló vonulatának menténél. Puskáikat előre szegezve, céltudatos tekintettel néznek felénk. Készek lőni, ha kell, sőt bátran meg is ölni minket. E gondolatra teljesen el ridegednek a vonásaim, s míg partnerem a jelre vár, én lezárt szemekkel követtem ugyanazt a mozdulatsort, amit az eddigiekben is ismételtünk, mintha éppen csak egy táncot lejtenénk. S bár lehetne esőtánc... lehetne egy kiváltság. Az égbolt megdörren, a fegyverek kattannak, s az idő ezzel szemben megáll. Tétován mi is ugyanezt tesszük, a katonák hadával nézve farkasszemet, míg a háttérben hátrébb kerülnek az emberek. Ki-ki meghúzódik, s csak félve less ki a sorokból, eközben pedig mások, elől állva kíváncsian szemlélik az eseményt. Tánc, halk dobogás, lüktető ütem..
- Közelíts! - Hallom a harsány parancsszót, miként egyszerre indulnak meg, egyre feljebb és feljebb lépve a lépcsőfokokon.
- Most mégis mi lesz? - Kérdi reszketeg hangon, ahogy szinte hozzám simul. - Túlságosan is sokan vannak... - Ám, a mondandóját nem fejezheti be, avagy legalábbis, én nem hallom meg, ugyanis elrugaszkodom a pallóról, egyenesen a macskaköves felületre.
- Tűz! - Hallatszik a háttérből az egyértelmű vezényszó.
- Feküdj! - Ordítom, ahogy egyetlen mozdulattal lehajolva, még épp időben sikerül kikerülnöm a golyókat. Végül felállok, elővéve a puskát, és néhányat lövök sorjában. Minden lőszer egy áldozat, azaz annál több a hulla. Lépéseket teszek, majdan a karddal szíven szúrom a tőlem nem messze lévőt, ezt követően kirántva belőle az eszközt. A vére beteríti a kövek zord anyagát, ám az eső szárazra törölheti utánunk a terepet. S míg én az egyik oldalt kaszabolom az oda nem illőeket, ő a másik végletben kezdi meg a tisztogatást. Ösztönzés ez a harcra, a nyerésre, s a háborúra.. Viszont, csak akkor kezdj bele egy csatába, ha készen állsz, ugyanis nem a fegyverek döntenek, s nem az erőfölény, hanem a gondolkozás... a taktikusság -, a hitelesség -, az az maga az adott lépés.
„A magunk irányába kötetlenség,
Mások felé áramoltatva egyenértékűség,
S a társaink részére bajtársiasság,
Egyszerű, de mégis nemes tettek vonulata...”
___________________________________________________________
A szöveget ihlette:
- Az Ubisoft: Assassin's Creed Unity nevű játéka.
- A karakter vonatkozása értelmében: Arno Victor Dorian.
- Felhasznált forrás elemek:
- Az írás saját szerzemény; tessék ehhez híven kezelni.
- Továbbá a szöveg teljes mértékben átemelt; felhasználtam az idők során már egy-két helyen.
AJÁNLOM AZ OLDALT
